A menhely… az állatotthon ott van az erdő közepén, a GPS csak egy darabig ér valamit, bár vannak kint táblák az autópálya után, a földút elején, de azért kell a szóbeli útbaigazítás is, amit anyától és lányától kapunk.
Ők ketten működtetik, végtelen szeretettel, türelemmel… ezt nem is lehet máshogy.
Később egyszer kérdeztem tőlük, mikor látták utoljára a Balatont?
Nem válaszoltak, csak elmosolyodtak, abból tudtam, hogy buta a kérdés.
Már percek óta a földút buckáim zötykölődöm, amikor végre feltűnik a hely. Megtettem hát az első lépést!
A kutyus, akiért itt vagyok, azonban sokkal kisebb, mint azt a fotóról gondoltam, mert én legalább középméretűt szeretnék.
Ők, a kicsik egy közös kennelben vannak, a nagyobbak kettesével-hármasával egy kicsit hátrébb. Átmegyünk oda.
Az ugye, mindenkinek ismerős: „legszívesebben mindegyiket hazavinném” érzet, de az egyik nehezen jön ki a fiú kutyákkal, a másik minden kerítésen átmászik, a harmadikat nem ajánlják lakásba…
Bár illene emlékeznem rá, egészen pontosan hogyan történt, hiszen ma már különleges jelentőséggel bír, de nem tudom visszaidézni a jelenet azon részét, hogy amikor odaértünk az egyik kennelhez, Réka szólalt-e meg először, vagy én kérdeztem meg, egy foltos kutyára nézve, rá mutatva, hogy „és ő”, de tulajdonképpen nincs is jelentősége (dehogy nincs!), mert Réka őt, Binget már nyugodtan merte ajánlani nekem.
Miközben kihozza, illetve együtt hozzuk ki, de nála van a póráz, teljesen feleslegesen megjegyzem, talán azért, hogy az izgalmamat leplezzem, elég… furcsa név ez a Bing.
Tényleg az, válaszolja, de annyi a kutyus, hogy már nem is gondolkoznak a megfelelő néven, csak ami elsőre az eszükbe jut…
Kicsit elszégyelltem magam, amiért egyáltalán szóba hoztam.
Mielőtt kimennénk abba a viszonylag nagy, kerítéssel védett kertbe, ahol a jövendőbeli gazdik és a négylábúak (nem akartam szóismétlést) kicsit összeszoknának, őszintének kell lennem.
Én magam sem gondoltam komolyan ezt a kutya dolgot.
Igen, volt már kutyám, régen, még 2007-ig, és az utóbbi években valóban állandóan eljátszottam a gondolattal, hogy jó lenne, láttam is magunkat…, de igazság szerint ez tényleg csak „eljátszás” volt.
A hazugságvizsgálón elbuktam volna.
Ha őszinte akartam lenni magamhoz, és néha annak kell lennem: igazán nem akartam.
Nem…nem akartam.
Viszont… viszont azért mégsem véletlenül kerültem oda az erdő és a szántóföld (?) határára azon a vasárnap délelőttön.
__________________________________________________________
Ott vagyunk abban a kertben, már csak ketten.
Ez egy nagyon helyes kutya… és szép is!
Ülök a kánikulában és a fűben, egyrészt elönt valami nyugalom, miközben nézem, hogy tulajdonképpen megtaláltam, amit, vagy akit kerestem, és nem kell tovább kutatnom, másrészt valami nagyon erős szégyenérzet is, amiért úgy vagyok itt, hogy valójában nem is akarom igazán.
Nem kellett volna idejönnöm, gyenge voltam.
De, ha már így történt, boldogan nézem, hogy ott bóklászik körülöttem… az egyik legaranyosabb magyar szó. A másik kettő talán a kajla és az ovi.
Ő már nem kajla, majdnem másfél éves, három hónaposan találták az autópályán, és azóta, több mint egy éve van a menhelyen, mert még csak nem is érdeklődtek iránta.
Az meg hogy lehet, kérdezem megdöbbenten.
Mert Pest környékén mindenki kis, mármint kis méretű kutyát keres, és Bing nagyobb, válaszolja Réka.
De hát ő sem egy óriás!
Több mint egy éve van itt… és nem kellett senkinek…
(Miért kellett kijönnöm…?)
Most még nem tudom, mi legyen, bár nagyon tetszik a kutya, mondom búcsúzóul ezeket a végtelenül egyszerű és lélektelen szavakat, de a jövő héten megint jövők, kérem, legalább addig ne adják oda senkinek.
Megint a zötykölődés a kocsiban, és az önharag, hogy kellett ez neked, miért vagy itt, ha nem gondolod komolyan?!
Viszont, ha ez a kutya nem kell, akkor neked egyáltalán nem kell kutya, nézz már szembe magaddal!
Akkor örökre felejtsd el!
Igen, elképzeled sokszor… de akkor sem!
Nem!
Gyenge vagy hozzá, vagy alkalmatlan, vagy önző…!
És, ha az vagyok, akkor az vagyok…, legalább beismerem. Mások képtelenek erre.
De ez a kutya csodálatos.
Legalább nem kell tovább a netet bújnom.
Na jó, egy hét haladék, aztán majd meglátjuk.
__________________________________________________________
Egészen jól elvagyok a felelősség súlya nélkül, hogy egyáltalán nem mondtam biztosra, de azért milyen jó, hogy vasárnap már újra láthatom, és várod, hogy lássad, igen, ezt azért sürgősen valld be magadnak.
Csütörtökön már hiányzik, pénteken még jobban, úgyhogy nem is vasárnap megyek ki, ahogyan terveztem, hanem már szombaton... (Csak hétvégén van látogatás, kivéve, ha valaki hét közben vinne el egy kutyát.)
Már sokkal több…igen, ez a jó szó ide, több elánnal megyek be hozzájuk, miután leparkoltam, sokkal gyorsabb léptekkel, egyáltalán nem bizonytalanul, mert már alig várom a találkozást, akkor, ott nincs bennem semmi bizonytalanság, csak hozzá már ki nekem, hogy lássam megint.
Most Réka mamája, Rita jön ki vele a kertbe, és én végtelenül megörülök neki.
Ő is nekem, de azért fontos a kimozdulás is, már indul is körbe a kertben, mert mi lehet fontosabb a rengeteg szagnál, amit a többiek hagytak itt – nektek magyarázzam?
Hoztam neki konzervet, tálat, még kanalat is, amivel kiszedtem, ez utóbbi kettőt persze feleslegesen, hiszen adtak volna.
Kérek egy pokrócot, oda leheveredem, és őt nézem, amint felfedezi és értékeli minden egyes pontját a kertnek, de időnként odajön hozzám, bejelentkezik, és már megy is vissza.
Tényleg nem akarod?!
Nem, óriási felelősség, ráül az életedre, mi a fenének kellett ide kijönni?!
Akkor nem lenne ez az egész.
Zárásig, 2-ig vagyok ott, a jövő héten újra jövök, kérem, szóljanak, ha…
És most hadd mondjak valamit, hadd emeljem fel anyát és lányát, Ritát és Rékát (Szent Ferenc Állatotthon, Inárcs-Ócsa, bőven itt volt az ideje leírnom) a lehető legmagasabbra.
Végtelenül türelmesek voltak velem, és amikor ezután még heteken át mindig azzal köszöntem el, hogy a jövő héten megint jövök, és már nem is mertem mondani, hogy „még nem tudom”, mert rettenetesen szégyelltem magam előttük, ráadásul láttam, amit tudtak ők is, hogy ez a kutya mennyire megérdemelné, hogy gazdája legyen, és én még mindig nem tudom eldönteni…
Mégis, soha, egyetlen pillanatra sem láttam az arcukon, a szemük sarkában sem, soha nem éreztem egyetlen egy eltévedt hangsúlyban sem valamiféle haragot, értetlenséget, feddést, vagy türelmetlenséget, hogy döntsd már el felnőtt létedre, ezt nem lehet csinálni.
Minden okuk meglett volna rá.
Azonnal észrevettem volna, mert ha az ember nem jár el helyesen, sokkal jobban figyeli mások reakcióját, vajon ők is látják ezt?
Soha, egyetlen egyszer sem kellett szégyenkezve megjelennem ott, hogy megint itt vagyok… és elmennem úgy, hogy megint nem viszem el.
Lehet, hogy ők tudták, mi lesz a vége…?
De hát én akkor még nem!
Lehet, hogy ők igen, már akkor is, amikor én még nem?
__________________________________________________________
Három hónapig jártam ki hozzá.
És még mindig nem tudtam dönteni, nem miatta, csakis a saját gyengeségem miatt.
Pedig, a végén már szombaton és vasárnap is ott voltam, mind a két napon, mert annyira hiányzott.
Sőt, legszívesebben már kedden mentem volna újra, hogy lássam, de még mindig nem mertem-akartam elhozni, rettegtem feladni a függetlenségemet, a szabadságomat, az életem legnagyobb értékét.
És ugyanakkor a rettenetes szorítás, mi lesz, ha elviszik, és soha már nem láthatom.
Az nem történhet meg!
Annyit sikerült elérnem, hogyha valaki tényleg komolyan érdeklődne, akkor elsőbbségem van, tehát szólnak nekem.
Képes valaki, és elviszi?!
És te nem láthatod soha többé?
És vajon akkor, ha felteszik a kérdést, és most már valóban dönteni kell, akkor végre tényleg hazahoznám?
Akkor már igen?
Őrjítő volt.
__________________________________________________________
Sétáltunk is, nem csak a kertben voltunk, hiszen „tér” volt bőven.
Azt kérték, csak pórázon, ne engedjem el, mert elfuthat, sőt, ki, egészen az autópályáig (ami azért messze van onnan), de történt már ilyen.
Eszembe sem jutott nem betartani, amit kértek, csak a legelején húzott egy kicsit, amikor végre kijött a kennelből, és elindultunk, de utána szépen beállt a tempó, nyugodtan, összeszokottan.
Néhány hét után, nagyon óvatosan, szinte mindkét karommal átölelve, ha el akarna futni, néhány másodpercre levettem róla a pórázt.
Tudom, nem lett volna szabad, de annyira érdekelt, hogy vajon akkor mennyire marad mellettem, amikor el is futhatna.
Először csak néhány másodperc volt a próba, és már tettem is vissza rá.
Utána, legközelebb már így mentünk néhány métert, és eljött az idő, amikor már el mertem engedni, mert tudtam, hogy nem lesz baj.
És… tíz, tizenöt méternél soha nem ment tőlem távolabb! Ha visszafordultam, ha balra fordultam, ha az ellenkező irányba indultam el, jött velem, jött utánam. Végig a közelemben maradt.
Lehet, hogy ez nem is az én sikerem volt. Ez a kutyus annyira akart már tartozni valakihez, annyira élt benne az „odatartozás” vágya, hogy azt hiszem, máshoz is így ragaszkodott volna…
Ettől csak még féltékenyebb lettem azokra, akik esetleg elvinnék.
Az nem lehet, hogy más vigye el. Ez a kutya már hozzám tartozik.
De, ha eddig nem jelentkezett érte senki, akkor még mindig ráérek gondolkodni…
Azt már biztosan tudtam – micsoda agyrém! -, hogy rendben, akkor majd ezentúl minden egyes hétvégén szépen kijövök hozzá, időm van, és úgysem bírnám ki, hogy ne lássam, elmegyünk sétálni, hozok konzervet, a szabadságom nem sérül, és neki ez még így is nagy öröm az egész heti kennelhez képest.
Ez végül is stabilnak és megvalósíthatónak tűnt…, de egyáltalán nem nyugtatott meg, mert ekkorra már azokon a hétvégi estéken is, már néhány órával azután is rettenetesen hiányzott, hogy kora délután eljöttem tőle...
És, ami ilyenkor a még fájóbb, azt éreztem, hogy talán már én is hiányzom neki. Talán ő is várja a találkozást. Kezdett elviselhetetlen lenni a helyzet, mert azt azért tudtam, hogy a gondolatban gondosan felépített jövőkép, hogy minden hétvégén kijövök hozzá, nem lehet a megoldás.
__________________________________________________________
Október első napján, szombaton megint sétálunk, póráz nélkül, szépen ott baktat mellettem, amikor az eszembe jut, hogy egész délelőtt nem hívott senki, persze, előfordul az ilyen, de azért ránézek a telefonomra.
Soha nem felejtem el: 16.41-et mutatott.
Miközben még két óra sem lehetett, hiszen akkorra kell visszavinnem. Megnézem az órámat, fél kettő múlt néhány perccel.
Ezek szerint valami baj van a 16 éves (!) telefonommal.
Egyetlen gombra sem reagál, mit lehet ilyenkor tenni, kiviszem az akkut, újra be, hátha ez a hiba, természetesen nem.
Jó, hát akkor biztosan rosszul tettem be, újra ki, újra be, semmi változás.
Az egész nagyjából két perc lehetett, és közben el is feledkeztem arról, hogy itt van velem a kutya.
Hol lehet, hiszen eközben nem is figyeltem rá!
Először körbenézek, nem látom.
Majd magam mellé pillantok, balra lefelé.
Ott ült, és nézett engem.
Megvárta, hogy befejezzem, amit csináltam, és addig nem ment sehová.
Póráz nélkül, szabadon.
Ez a kutyus, aki egész héten a kenneljében ücsörög, most pedig itt van kint a szabadban, futhatna bárhová, de nem ment el mellőlem, hanem megvárta, hogy befejezzem, és addig nem mozdult el.
Várt rám.
Rám várt.
Ez volt az a pillanat… a pillanat, amikor lenéztem magam mellé, és megláttam ott, ahogyan áll mozdulatlanul, türelmesen, bevárva engem…
Ez volt az a pillanat, amikor eldőlt minden.
A pillanat, amikor végérvényesen, visszavonhatatlanul beleszerettem.
Amikor aztán újra elindultam, elmozdult, elindult ő is.
A következő hétvégén, 2022. október 9-én már nálam volt, és itt is marad örökre.
Most is itt fekszik mellettem, miközben írom a történetünk elejét.
__________________________________________________________
Már nem Bingnek hívják.
Boldi lett, a boldogságból rövidítve.
Hámori Tamás
Szavazz a legjobbra: a szavazás befejeződött
Nézelődj te is hatalmas kutyajáték kínálatunk között.
