Öt év kutyátlanság után – amit egy „kedves” szomszédnak köszönhetek – úgy éreztem, nem bírom tovább kutya nélkül. A szomszéd megmaradt, semmit sem változott, de az élet úgy hozta, hogy egy kutyabarát helyen kezdtem dolgozni. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de elhatároztam: örökbe fogadok egy kutyát, aki majd minden nap jön velem dolgozni. Mivel a szomszéd miatt csak így mertem belevágni, ezt tartottam az egyetlen járható útnak. Megbeszéltem a családdal – ők azt mondták: rendben van, de akkor tényleg mindenhova velem kell majd jönnie. A munkahelyemen is jeleztem, és mindenki támogató volt, örültek a döntésemnek. Úgy éreztem, ha egy kutyának 0–24-ben velem kell lennie, akkor válasszak olyat, akinek valóban szüksége van rám. Egy olyan kutyát, aki valamilyen fogyatékossággal él. Két hónapig kerestem olyan négylábút, aki vak vagy süket, mert hittem, hogy a korlátai ellenére is aktív, kirándulós, sportos életet élhetünk együtt.