Gazdi csak Teremtménynek hív, de egyébként még sok sok becenevem van, nem mindig hallgatok rájuk, csak épp, mikor kedvem szottyan. Kiváltságosnak tartom magam, és a négylábú fajtámat, legjobb teremtmények közé tartozom állítólag, ami a világon van.
Állítólag nélkülünk, kutyák nélkül nem lenne teljes az élet. Szerintem pedig saját kétlábú nélkül nem lenne teljes az élet. De nekem megadatott. Nem tudom, ki mikor és hogyan választ magának gazdát, vagy a gazda mikor dönt úgy, hogy jószívű vagy gonosz lesz e, mindenesetre én a szerencsésebb ebek közé tartozom, és az első nagy élményem egy autóút volt.
Életem legszebb és leghosszabbnak tűnő útja volt, míg odaértem az én hőn szeretett Gazditeremtményemhez.
Lássuk csak, mi volt nélküle az előző 4 hónapos életemben... Nem kell megijedni, nem volt rossz, sőt. Egy kislány kutyatesómmal, és ugyanolyan színű anyukámmal tengettük mindennapjainkat. Kistesóm 12 hetes korában elment tőlünk, egy pár vitte el tőlem, meg anyukámtól, ám egyszercsak engem is elkezdtek a saját Danny nevemen szólítani. 4 hónapos koromig otthon lehettem a megszokott helyemen, és környezetemben, szóval rám abszolút nem lehet mondani, hogy hamar el lettem szakítva az anyukámtól, egyben tápláló tejétől. Várnom kellett.. igaz, akkor még nem láttam Gazdit, mert állítólag messze lakott tőlem, így nem tudott értem jönni, mert az anyukája műtéte miatt érkezett Magyarországra haza, vele kellett lennie, segítenie.
Nekem addig üres üvegekkel, labdával kellett időnként fotózkodnom, hogy a Gazdi lássa, mekkora is vagyok, leszek, mivel élőben még sajnos nem találkozhattunk, mégis a lelke valahogy hozzám sodorta. Gondoltam, hogy majd az üres flakont jól összerághatom, de előbb oda kellett mennem a flakonhoz, hogy az erőviszonyokat felmérje a flakon. Gondolom. De már elég homályos ez a rész, már anyatejet sem ittam. Egy rövidebb autóútra indultunk, furcsa is volt, hogy az Anyukám gazdijai is jönnek velem, meg a kisfiuk is, de gondoltam egy újabb szúnyogcsípést kapok a doktorbácsimnál. De ez az út most hosszabb volt. Gondoltam majd ennél hosszabb utam nem lesz... de még mivel még nagyon pici voltam, 4 hónaposan azt hittem már, hogy mindent láttam, tehát abból áll az élet, hogy anyát idegesítem egész nap, játszunk, pihenünk, este finom vacsit eszünk, fotóznak, labdázom, és megint anyával vagyok.
Ez nem így lett.
Egy parkolóban álltunk meg.
Ismét nem kell megijedni, nem ott adtak vagy ajándékoztak el, azért ennél sokkal többet értem már akkor is. Mondogatták az autóban, hogy megyek A Gazdihoz, de gondoltam nekem már vannak gazdijaim, és ennyi idősen még nem tudtam, hogy messzire fogok menni, ezért kellett nekem valamiféle levél is, ami nem a fáról hullott le, hanem az úthoz adta a doktorbácsi, ez is kellett ahhoz, hogy a nagy Ő jöjjön értem. Nem gondoltam, hogy a parkolóban fogok találkozni az én Egyetlen Gazdianyukámmal. Mondjuk azt sem tudtam előtte, mi az a parkoló egy nagy bevásárlóközpont előtt, ahol mindenféle emberek mászkálnak, és mindenféle utcai étel szagot hord a szél. De én nem erre összpontosítottam. Hiányzott az anyukám, aki nem jött velünk, nem akartam ott hagyni, elég szomorú voltam amiért otthon hagytuk.
Akkor még nem tudtam, hogy tőlem távol lesz örökre... Egyszerűen csak hiányzott a közelsége, a melegsége, a nyugtatása, a röfögése.
Elővettem a legbárgyúbb nézésem, mert nem tudtam, mi fog történni, s ha lett volna farkincám, biztos magam alá teszem de mentül, de nem azért, mert féltem a mellettünk elhajtó autók büdös kipufogó szagától, hangjától (na jó, ettől is azért berezelltem), de félénk nézésem oka inkább azért tört elő belőlem, mert izgultam, hogy mi fog következni. Még sosem jártam parkolóban na. A nagy füstbolygások és ételszagok közepette egyszer csak egy fiatal lány közeledett az apukájával, farmer szettben. Eleinte lassan közeledtek, de amikor megpillantottuk egymást, akkor a lány elkezdett futni felém, először azt hittem, labdát lát, ezért kezd el futni, de aztán kiderült, hozzám fut. Nagy levegővétellel az apukája kezébe nyomta a mobilját, majd odajött hozzánk, csilingelően izgatott hangja elnyomta a büdös kipufogószagokat, leguggolt mellém. Nagyon úgy éreztem, hogy a könnyeivel küzküdik. Nem csak ő.. Na megint fotózkodni kellett.. Ez volt életünk első találkozása, életünk első közös fotója a bárgyú nézésemmel, egyben életem első közös pillanata a tudatalattimban hőn vágyodott nagybetűs Gazdimmal.
Csak annyit értettem a nagy izgatottságban a majdnem síró szemek között, hogy
"- Úristen, de édes ez a kiskutya" válaszként pedig hogy "-Ne vegyél rá mérget, mert most kis kezes báránynak mutatja magát, de amúgy egy igazi ördögfióka" ... na ezt nem felejtem el annak a bácsinak, aki amúgy rohant velem, és anyukámmal a doktorbácsihoz, mikor megszülettem, és mindvégig gondomat viselte.
Egy kiskutya élete már akkor elkezdődik, mielőtt a szemeit kinyitja. Nekem most kezdődött el igazán.
Még hogy én ördögfióka? Kikérem magamnak... gondoltam, de már Gazdi remegő izzadt tenyerét éreztem a búrámon, így felemeltem a fejem, majd a nyakam kezdte el simizni, reméltem, messze nem enged.., de egy pár dolgom a kezébe nyomták. Az első plüss játékom, egy zacskó tápot, útlevelem, valami törzskönyv nevű papírt, meg még nem is tudom miket, mert a Gazdim karjában nem tudtam másra figyelni, csak hogy milyen erős virágillatú parfümje van.
Az első pillanatban már megkedveltem ezt az illatot. Ez lesz a Gazdim illata. Azé az emberé, aki felelősséget vállalt most értem életem hátralevő részében. Nem is rossz, gondoltam.
Máris elindultunk egy másik autóhoz, egy nagyon kedves pár autójába tettek, akkor még nem tudtam, hogy 20 órás út áll előttem. Pláne azt, hogy hova megyek, és hogy a jóillatú farmerszettes csajszi miért repülővel megy. Angliába. Na nem elég, hogy francia vagyok, az őseim Angliából érkeztek, mehettem vissza a gyökerekhez, miközben azon gondolkoztam, mennyi az a 20 óra.
Az anyukám soha többet nem utazott nélkülem! Én sem nélküle!
Soha sem gondoltam volna, hogy ilyen különleges kapcsolatunk lesz, miután ez a kedves pár egy fekete bozontos kutyussal egy autóban, sőt egy boxban szállít engem a 20 órás úton a nagy Angliába. Be is hánytam nekik 6x az úton. Kicsi voltam én ehhez, nem is akartam utazni sem, és sokat gondoltam anyukámra.
Amikor nem hánytam, akkor az út 90% -ban aludtam, a többiben leskelődtem kifelé az ablakon. De annyira messzinek tűnt az idő, míg újra találkozom a kedves mosolyúmmal. Nagyon unalmas is volt az út, hiába tett be a kedves fuvaros csajszi zenét nekünk. Aki csajszi amúgy kutyakozmetikus volt, s egyben nagyon szerette a teremtményeket. A saját kutyáját is gyermekeként szerette, gondolom ezért is gondolt már előre arra, hogy nem baj, ha a sofőrként tevékenykedő párja elalszik útközben, nekünk legyen levendula illat az autóban, ami állítólag bennünket négylábúakat megnyugtat, emellett még ugye kutya terápiás nyugtató zene is szólt a kocsiban. Így talán nem kell magyaráznom, miért is aludtam át majdnem az egész utat. Ez volt első nagy zötykölődésem.
20 óra. Ennyi idő alatt egy egész nap el szokott telni otthon, gondoltam, nem igazán tudtam már, hogy mi lesz, merre megyünk, míg egyszercsak megálltunk, és a kedves kutyakozmetikus lány azt mondta, megérkeztünk.
Kinéztem az ablakon, és ott volt!
Ott volt a mosolygós virágillatúm, csak épp nem farmerszettben. Nekem mindegy, miben van, csak valaki magyarázza el, hogy ha az előbb még otthon voltam, akkor hogy kerülök én ide Angliába, meg Ő is. Állítólag repülővel ment, így majdnem egyszerre értünk ki. De már minden meg volt tervezve érkezésemre, ez is előre így volt tervezve, hogy én 20 órát zötykölődök, így nem kell repülnöm. Amúgy sem szerettem volna. Amúgy azt sem tudtam, mi az, hogy repülő. Nem is érdekelt, csak az a lány, akit az autóból megláttam.
De várjunk csak. Nem egyedül várt rám.
László Adrienn
Szavazz a legjobbra: a szavazás befejeződött
Nézz körül nedves kutyaeledel kínálatunkban és válaszd ki kedvencednek a legjobbat!
